Kúnó blogja

Az állam az állami ösztöndíj keretében kifizeti az ösztöndíjas helyett  képzésének  önköltségét.  Túl ezen, tanulmányi ösztöndíjjal és más juttatásokkal támogathatja az ösztöndíjast. Ezért cserébe elvárásai vannak. Bevezetése átformálhatná a magyar felsőoktatást: egyszerre segítené a minőségi és a mennyiségi képzést. 

A rendszerváltás után jelent meg a felsőoktatás un. normatív finanszírozása, ami három fő elemből állt: képzési-, fenntartási- és hallgatói normatívából. Ezek a normatívák alapvetően az államilag finanszírozott férőhelyekhez kötődtek. Az intézmény által kapott állami támogatás ezen normatívák és a férőhelyek szorzataként állt (volna) elő. Valószínűleg ez a finanszírozási forma tette lehetővé, hogy a magyar felsőoktatás (is) széles rétegek számára elérhetővé vált és elképesztő hatékonyságjavulás történt a felsőoktatási rendszerben. (Az egy oktatóra jutó hallgató ma 20 körül lehet, miközben a rendszerváltás előtt 5-6 körül volt.)

Maga a rendszer teljes mértékben sohasem tudott azonban kiépülni. Jó minisztériumi szakapparátusi kapcsolatok, politikai támogatottság, a csődbe menő intézmény rémképének felvázolása jelentősen eltéríthette az intézmények támogatásának mértékét, ennek minden negatív következményével. A végén gyakran a szabálykövető járt rosszul.

A kétségtelenül létező problémák miatt többször és többen is minden rossz forrásának a normatív támogatási rendszert kiáltották ki. Ha elvetjük a normatív, vagyis szabály alapú, mérhető, átlátható finanszírozást, akkor mit kapunk? Önkényes, nem mérhető, átláthatatlan rendszert. Aki még emlékszik a rendszerváltás előtti felsőoktatás finanszírozásra, az pont ilyen volt. Ez utóbbit akartuk megváltoztatni, bár ez teljes mértékben sohasem sikerült.

Az államilag finanszírozott férőhelyek koncepciója, azonban kétségtelenül kifulladt. Ez egy intézményfinanszírozási rendszer, ahol az állam ártámogatást nyújt a képzéshez, méghozzá akkora mértékűt, hogy a termék ingyenessé váljon. Ebben a rendszerben az állam az intézménnyel szemben tud igazán követelményeket támasztani (hiszen ő kapja a pénzt), a hallgatóval szemben csak korlátozottan és  nehezen, mert nem őt támogatja.

Ezzel szemben az Állami Ösztöndíj egy jövedelemkiegészítő támogatás, amivel az állam az egyént támogatja, hogy meg tudja vásárolni a számára szükséges terméket, szolgáltatást. Az ösztöndíj nyújtója a támogatott hallgatóval szemben tud követelményeket támasztani. Az pedig egy normális viszony, ha az ösztöndíj nyújtója és a támogatott ösztöndíj szerződést köt a juttatások és a követelmények rendszeréről.

A jövedelemkiegészítő támogatási módszer  piactorzító hatása kisebb és ezért hatékonyabb megoldást jelent minden olyan esetben, ahol a verseny és a hatékony piaci működés feltételei adottak. Az ártámogatások esetén mindig kiderül, hogy végül nem az jár jól, akinek az érdekében az ártámogatást alkalmazzuk, hanem az, akinek a termékét támogatjuk. Ez minőségromláshoz vezet, és emiatt súlyos hatékonysági problémákat okoz: „eszi, nem eszi, nem kap mást”. Ugyanakkor a vásárlót – mivel nem fizeti meg a termék árát – pazarlásra ösztönzi (esetünkben pl. nem tanul jól, elnyújtja tanulmányi idejét, stb.).

Az Állami Ösztöndíj lényege tehát abban áll, hogy áttérést jelent a nem hatékony és minőségellenes hagyományos ártámogatási rendszerről, egy verseny- és piac-konform, hatékony jövedelemkiegészítő rendszerre.

Az Állami Ösztöndíj fogalma megjelenik a törvényben, de zárványként és nem egy koherens rendszer részeként. Jól példázza ezt, hogy a hallgatói juttatások rendszere sem lett átalakítva, holott ez - értelemszerűen - része lenne az Állami Ösztöndíjnak.

Az Állami Ösztöndíj adományozója követelményeket támaszthat az Ösztöndíj kedvezményezettje felé, a hallgató ezeknek megfelelően

• végezze ütemesen a tanulmányait:
  • félév elején vegyen fel az előrehaladásához szükséges kredit mennyiségét;
  • teljesítse az előrehaladásához szükséges krediteket;
  • fizesse ki az el nem végzett kreditek árát (ami tényleges költségvetési megtakarítást jelentene);
• teljesítsen a minimális elvárásoknál többet, vagyis legyen egy tanulmányi szint, amit mindenképpen el kell érnie;
• szerezze meg időben a végzettséget;
• ha elfogadta a közösség támogatását, akkor  viszonozza ezt.

Az új rendszerben minden hallgatótól megkapja az intézmény a képzés önköltséget, csak az állami ösztöndíjasok helyett az állam fizeti azt ki. Ennek számos fontos következménye van:

• az állami ösztöndíjas után az állam nem fizethet kevesebbet, mint amennyit az azonos képzésben tanuló önköltséges hallgató fizet (hiszen akkor vagy az önköltségnek kellene kevesebbnek lennie, vagy az történik, hogy részben az önköltséges hallgatók finanszírozzák az állami ösztöndíjasokat);
• jelenleg az állam az önköltség magas, az állami támogatás alacsony meghatározásában érdekelt, az új rendszerrel azonban  az önköltséges hallgatók oldalára kerülne az önköltség szükséges mértékének megítélésében;
• az Állami Ösztöndíj keretét (ahogyan most a hallgatói juttatásokat) nem lehet év közben zárolni, nem lehet csökkenteni, hiszen ez olyan lenne, mintha a sarki boltból csak el akarná valaki vinni a terméket, de nem akarna érte fizetni;
• az egyházi és a magán intézményben is lehetnének Állami Ösztöndíjasok;
• az intézmény szempontjából csak egyféle hallgató lenne, hisz az alapján hogy ki fizet magáért, ki helyett a szülei, ki helyett az állam, nem lehet különbséget tenni.

Ma nagyrészt a nem egységes és összevethető középiskolai és kisebb részben a standard, emelt szintű érettségin elért eredmények alapján osztjuk el a közpénzt és próbáljuk eldönteni ki érdemes az Állami Ösztöndíjra. A felvételi eredmények és a tényleges felsőoktatási teljesítmények között azonban nincs szoros összefüggés, így előfordulhat, hogy nem a legmegfelelőbbek tanulmányait támogatja közös pénzünkből az állam.

További probléma, hogy a felvételi rendszer (a különböző címen adható pluszpontok révén) azokat jutalmazza, akiknek anyagi körülményeit és lakóhelyét tekintve lehetőségük volt különórákra járni, külön tanárok, felkészítő foglalkozások segítségét igénybe venni. Vagyis az Állami Ösztöndíj azon családokhoz kerül nagyobb valószínűséggel, akik egyébként  az önköltséget is tudnák finanszírozni.

Az éppen reneszánszát élő felvételi pontszám-mánia miatt érdemes visszaemlékezni: egykoron a mostani közlekedés- és gépészmérnökök szignifikánsan alacsonyabb pontszámokkal kerültek be a felsőoktatásba, mint más mérnöktársaik. Ma ezek a magyar mérnökök világszínvonalon megállják a helyüket az iparban, és az ország egyik vonzóerejét képezik. Akkor mi köze van a felvételi pontszámnak a minőséghez?

Az majd mindenki számára nyilvánvaló, hogy az a rendszer, ahol mindenkinek, aki tanulni akar, kifizeti a képzési költséget az állam, az fenntarthatatlan. A felsőoktatásnak komoly konkurensei vannak a költségvetési forrásokért folyó harcban (pl. egészségügy, nyugdíj, adócsökkentés, gazdaságélénkítés), ebben a versenyben hosszú távon, nagy létszámú hallgató után, magas állami támogatást nem lehet elérni. Nem kívánatos megoldásként kínálkozik a hallgatói létszám csökkentése, azaz a  a gyerekek kiszorítása a felsőoktatásból olyan eszközökkel, mint pl. a (egy átgondolatlan tartalmú) hallgatói szerződés, a ponthatárok emelése vagy a nyelvvizsga belépési követelményként való meghatározása. Ez a megoldás külföldre kényszeríti a tanulni vágyókat, akik kérdéses, hogy később visszajönnek-e. A másik rossz lehetőség, hogy nagyon alacsony szinten finanszírozzuk a felsőoktatási intézményeket, amivel a felsőoktatás színvonalát kockáztatjuk.

Mindenki nem finanszírozható a teljes tanulmányai alatt. S ez nem csak az állami jelenlegi pénzügyi helyzetében van így!  Az eddigi módszer az volt, hogy a felvételin dőlt el, ki kap állami forrást tanulmányai végéig. Ehelyett egy sokkal ösztönzőbb rendszerre kellenne áttérni, ahol félévente, vagy évente lennének újraosztva az Állami Ösztöndíjak, és mindig a legjobbak kapnak támogatást (értelemszerűen egy-egy összehasonlítható csoporton belül). Az Állami Ösztöndíjak félévenkénti vagy évenkénti újraelosztása igazi versenyt és erős teljesítménykényszert jelentene a hallgatók számára. Azzal, hogy a releváns körben (pl. adott intézmény, adott évfolyamán és szakán) a legjobb x fő, vagy a legjobb y % nyerné el a következő félévre az Állami Ösztöndíjat, biztosítani lehetne, hogy mindig a legjobban teljesítők kapják meg a közpénzt.

Azt, hogy melyik szakon milyen arányban  kívánja az állam Állami Ösztöndíjjal finanszírozni a hallgatók tanulmányait, az államnak minden évfolyam esetében még az előtt  meg kell állapítania, mielőtt a gyerekek fakultációt választanak a középiskolában, vagyis két évvel a felsőoktatásba való jelentkezés előtt. Innentől kezdve ennek az "évjáratnak" a számait kedvezőtlenebb irányban nem lehetne változtatni. 

Azoknak a diákoknak sem kell tanulmányaikkal felhagyniuk, akik  teljesítményük miatt esetleg elveszítik az Ösztöndíjat, , ők  saját pénzükből vagy diákhitelből finanszírozhatják továbbra is képzésüket, a következő félévben vagy évben pedig megpróbálhatnak visszakerülni az ösztöndíjasok közé. Ennek az intézkedésnek ugyanakkor plusz költségvetési hatása nincs, tekintettel arra, hogy az állami költségvetés szempontjából mindig ugyanannyi pénz kerülne szétosztásra egy-egy évfolyamon állami ösztöndíj címén, csak esetleg mások kapják azt meg.

Az Állami Ösztöndíj új rendszere azonban lehetőséget teremtett volna az egyéb hallgatói juttatások újragondolására is. Az Állami Ösztöndíj ugyanis nemcsak az önköltségnek a hallgató helyetti kifizetését jelenti, hanem a hallgató tanulmányi, szociális alapon való támogatását, lakhatási költségeinek részbeni vagy teljes megtérítését is. Fontos lenne, hogy az ösztöndíjas sem ingyen kollégiumot kap, hanem az állam az ösztöndíjon keresztül nyújt piac-konformtámogatást a lakhatáshoz.

Ebben a rendszerben, ha valaki tanulmányai alatt Állami Ösztöndíjat kapott, a támogatás fejébe kötelezettségeket is vállalnia kell, például, hogy meghatározott időn belül diplomát szerez. Aki ezt nem teljesíti, annak az ösztöndíjszerződés szerint kifizetett támogatás összege diákhitellé alakul. Ez azt jelenti, hogy bár vissza kell fizetnie a kapott támogatást, de oly módon, hogy az ne lehetetlenítse el az életét.

Az Állami Ösztöndíj érdemi, végiggondolt, rendszerszintű bevezetése alapjaiban változtatna meg a viszonyokat a felsőoktatásban mind az állam és az intézmény, mind az állam és a hallgató, mind az intézmény és a hallgató kapcsolatát illetően. Egyértelműsítené a finanszírozás legfontosabb elemét és minőségi versenyt teremtene a hallgatók között. Hosszútávon kiszámíthatóvá tennéa felvételi kereteit, amire igen csak nagy szükség lenne (elnézve az idei jelentkezési számokat).

A röghöz kötés a piac szabad működését zavaró potyautas problémára adott hibás és működésképtelen válasz. A kérdés az, hogy található a valós problémára, valós válasz.

A hallgatói szerződés „röghöz kötés” névvel elhíresült elemétől voltak az elmúlt hónapok hangosak. Az kétségtelen, hogy ez a vita ma még a társadalom nagy részében megnyerhető, de biztosan bukásra van ítélve a fiatalok között. Amilyen természetes volt számunkra a szocializmusban, hogy nem utazhattunk szabadon, most ugyanilyen természetes a fiatalok számára, hogy szabadon utazhatnak és munkát vállalhatnak.

Az a mondás, hogy „az adófizetők pénzéből kiképzett és hazájukat a jobb anyagi körülmények reménye miatt hűtlenül, hálátlanul elhagyó fiatal diplomások fizessék vissza képzési költségeit” tetszetős. Különösen, ha a diplomásokkal szemben használjuk. A szocializmus értelmiségellenessége még mindig itt él a társadalomban!

De ez az elv igaz a külföldön dolgozó felszolgálókra, hisz nyelvtudásuk megszerzését nekik is magyar adófizetők finanszírozták. Ugyanúgy, ahogy a külföldön dolgozó szakmunkások képzését is. Ők is fizessék vissza középiskolai tanulmányaik költségét? Az erkölcsi megközelítés alapján kétségtelenül.

Azt is érdemes végiggondolni, hogy Magyarország is jelentős kedvezményezettje pl. a román adófizetők befizetéseinek, hisz rengeteg erdélyi – a román állam pénzén kiképzett - diplomás dolgozik nálunk. De „importálunk” diplomásokat más környékbeli országokból is. Vagyis nem csak vesztesei, hanem nyertesei is vagyunk a munkaerő áramlásnak, bár feltehetőleg negatív a mérlegünk. Magyarországon a bevándorlás csak azért nem feltűnő, mert azonos nyelvi és kulturális környezetből történik, nem kísérik kulturális, vallási konfliktusok.

Az államtitkárság a „röghöz kötés” kapcsán folytatott vitája teljesen értelmetlen. Az általuk választott megoldás kidolgozatlan, és működésképtelen. A jelenlegi konstrukció szerint majd 20 év múlva majd megnézik, hogy a hallgató dolgozott-e 10 évet itthon. Ha nem egyösszegben vissza kell fizetnie a képzési költségét, bár részlettörlesztés kérelmezhető. Zavaros a kamat kérdése. Az egész ügylet adminisztratív lebonyolítása pedig teljesen kidolgozatlan és kétséges.

A megvalósíthatatlanságon csak azért nem kell aggódni, mert az Unió el fogja törölni még ebben a ciklusban. Törvénykezési trükkel ezt el lehet odázni a választások utánra. Az Alaptörvénybe foglalásával pedig újra lehet kezdeni a ciklus első felére jellemző igen kínos vitákat az Unióval.

A ténylegesen megvalósult hallgatói szerződés előfeltevései, implicit állításai alapján büntető, szankcionáló jellegű, ezért valójában ellentétes az Európai Unió lényegét adó egyik legfontosabb alapelvvel: a munkaerő szabad áramlásával.

A hallgatói és középiskolások decemberi megmozdulásai következtében a kormány minden érdemi változtatási lépésétől elállt. Ehhez az egyetlen, az Unióban védhetetlen, és fiatalok között - feltehetően - igen népszerűtlen lépéshez ragaszkodik. Ennek feltehetően nem hosszú távú okai vannak, hanem rövid távú: a mindenki számára ingyenes tanulmányok miatt nem csak adott évből vesznek el az önköltséges hallgatók, hanem a már bent tanulók is újra fognak jelentkezni az ingyenes képzésekre, így az ő befizetéseik is elvesznek. Az államnak nincs pénze pótolni ezeket a kieső bevételeket, és nincs pénze a megnövekedett jelentkezők finanszírozására sem. Így marad az elrettentés a hallgatói szerződéssel. De ez sem fog működni, mert a hallgatók pontosan tudják, hogy ez a rendszer ideiglenes, nem maradhat fenn 20 évig az Unión beül.

Pedig valóban létezik a diplomások tartós külföldi munkavállalásával kapcsolatos probléma: azt a jelentős társadalmi hasznot (a felsőoktatás pozitív externáliái), ami a felsőfokú végzettséggel jár, egy olyan ország realizálja, amelyik nem vállalta a diplomás kiképzésének a költségeit. Ez egy potyautas probléma, ahol a fogadó ország potyautasként viselkedik.

A túlzott agyelszívás egy piaci hiba és következtében munkaerő piaci torzulás áll elő. A munkaerő (a tőke-, az áruk-, a szolgáltatások) szabad áramlásának elve, pontosan a globális piac torzulásoktól mentes működése érdekében fontos alapelvek. Ebből eredően minden olyan intézkedés, amely a torzulások kezelése érdekében történik nem ellentétes ezekkel az  alapelvekkel. A munkaerő szabad mobilitásának elvéből, ugyanis egyáltalán nem következik az, hogy a kevésbé fejlett EU országok adófizetői kell, hogy megfinanszírozzák a náluk fejlettebb országok magasan kvalifikált munkaerő szükségletét. 

A valós probléma: a fogadó ország realizálja az odavándorló diplomás által hajtott összes társadalmi hasznot, miközben sehogyan sem járult hozzá a diplomás kiképzésének költségéhez. Az ilyen szerkezetű problémák kezelésének az a módja, ha az eredeti tranzakcióban részt nem vevő harmadik fél (fogadóország), aki valójában a tranzakciótól függetlenül (magyar adófizetők fizetnek) a tranzakció hasznait realizálja, a ráeső haszon arányában végül mégiscsak bevonódik az alaptranzakcióba és hozzájárul a költségekhez.

Ha a harmadiknak is kell, hogy valamilyen módon állja a rá eső költségeket, akkor a társadalmilag hatékony volumenben fog „fogyasztani”. Ha a harmadik fél csak a hasznokból részesül, de a költségek nem érintik, akkor ez társadalmilag nem hatékony túlfogyasztáshoz vezet, esetünkben túlzott és kiegyenlítetlen agyelszíváshoz. A magyar diplomásokat ugyanis pontosan azért éri meg fogadni, mert úgy lehet számukra egyénileg „jó” és csábító ajánlatot tenni, mert kiképzésük össztársadalmi költségéhez nem kell hozzájárulni. Így a magyar diplomás a külföldi munkáltató által jól megfizethető azon a szinten, ami a magyar diplomás számára egyénileg már megfelelő, de amely az össztársadalmi költségeket még egyáltalán nem fedezi. A piaci egyensúlyi helyzet így nem azon a ponton lesz, amely a társadalmilag optimális mennyiségeket és árat jelenti. Egy torzulásmenetesen működő munkaerőpiacon a piaci egyensúlyi pont magasabb ár és alacsonyabb mennyiségi pontokon állna be.

Régen a super és hypermarketekben marékszámra kaptuk a vásárláskor az egyszer használatos nylonzacskókat, amikben hazavittük a vásárolt termékeket, majd kidobtuk zacskót szennyezve a természetet. Az ok az volt, hogy a zacskó árába csak az előállításának minimális költsége jelent meg, a megsemmisítésének és az általa okozott környezeti kárnak a költsége nem. Miután bevezették a nylonzacskóra a termékdíja, azóta eltűntek az ingyenes zacskók, pénzbe kerülnek, így a tartós zacskókat inkább magunkkal visszük vásárláskor. 

A diplomások esetében is legegyszerűbb korrekció az lenne, ha a külföldi munkáltató termékdíjat fizetne a magyar diplomás után Magyarországnak. Ennek direkt elérésének kicsi az esélye, ezért valami EU konform, pusztán a magyar jogrendben megteremthető kerülőmegoldást kell választani. Ennek kitalálása sokrétű szakértelmet, és komoly munkát kíván.

Talán egy lehetséges megoldás lehetne, ha a diploma megszerzésekor mindenkinek megkapja, hogy mennyi volt a ráfordított teljes Állami Ösztöndíj összege. Azt is megkapja, hogy ez az összegnek mennyi lenne a havi törlesztőrészlete, ha ezt az összeget egy 20 éves (ez lehet 15, vagy 25 év is) futamidejű kölcsönnek tekintjük. Ezt a havi törlesztő részletet minden esetben meg kell fizetni a diplomásnak kivéve, ha legalább a diplomás minimálbérnek megfelelő SZJA-t megfizettek utána Magyarországon, vagy valami egyéb méltányolandó élethelyzetben van (pl. regisztrált álláskereső, GYES-en van, stb.).

Ebben az esetben a külföldön állást kereső diplomásnak már nem csak azt kell mérlegelnie a fizetési igényekor, hogy mennyi az adott országban a megélhetési költség, és mennyi pénzt akar keresni, hanem azt is, hogy az arányos képzési költségét is meg kell fizettetnie a munkáltatójával. Ez hatásában oda fog vezetni, hogy megdrágulnak a magyar diplomások külföldön, így csökkenni fog irántuk az igény.  Akik pedig külföldön dolgoznak, azok pedig vissza fogják fizetni a képzési költségük időarányos részét, miközben a fogadó országok és a fogadó munkáltatók nem tudnak potyautasként viselkedni. Belátható, hogy ha nem is közvetlen módon, de a foglalkoztatott diplomáson keresztül közvetetten a külföldi munkáltató fizet a magyar diplomás után.

A diplomások egyirányú vándorlásának lehetnek erkölcsi vetületei is, de valójában egy piaci hibával, piactorzulással állunk szemben. Az erkölcsi vetületekből kiindulva lehet erre büntető, megtorló jellegű válaszokat is adni. Ezeknek a válaszoknak a hatásosságuk és fenntarthatóságuk kétséges. Kárt okoznak, de nem érik el kívánt hatás. Vagy fokozni kell őket, vagy eltűnnek a megoldás nélkül. Piaci problémákra, piaci környezetben piaci válaszokat kell keresni.